HAGYNI

Néha vagy gyakran, de talán a legnehezebb hagyni.

Hagyni, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy épp történnek.

Hagyni, hogy a Másik olyan legyen, amilyen, úgy viselkedjen, ahogy, azt mondjon, amit, anélkül, hogy ezt – nyíltan felvállalva kifelé vagy mélyen elnyomva befelé – kommentálnánk.

Hagyni, hogy azt gondoljam és érezzem, ami éppen van bennem.

Például hagyni, hogy az FB ne úgy működjön, ahogy ’kellene’ neki. Ez a legfrissebb – de korántsem a bejegyzés inspiráló – eset. Összerakom az FB eseményt képpel, címmel, helyszínnel, időponttal, leírással (nem mindig sikerül így, minden :) ), rákattintok a Létrehozás gombra és eltűnik valahol az éterben. Keresem, hogy hátha ott van valahol. Frissítem az oldalt, újraindítom a gépet és sehol semmi. Megdöbbenek kicsit és megcsinálom újra. Sikerül.

Pocskondiázhatnám a FB-ot, lebénázhatnám magam vagy számtalan más módon nem hagyhatnám, hogy ez így legyen. Gyűjthetnék vele stresszt, szidhatnám másokkal együtt a rendszert, belefáradhatnék az egészbe, mert van annyi baj az életben.

Működtem így is. Néha még működök is. De minek? Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy miért reagálok így és így, miért gondolom ezt vagy azt és miért érzek így vagy úgy? Miért bosszant valami vagy valaki? Miért érzem magam rosszul valamitől? Miért gondolom, hogy nem működik az életem bármely része? Miért?

Mert nem hagyom. Nem tudom megengedni, hogy fájjon. Nem tudom megengedni, hogy más legyen, mint amit jónak vagy helyénvalónak gondolok. Nem hagyom, hogy szomorú legyek. Vagy dühös. Vagy másnak nem engedem meg ugyanezt.

Írtam már a következő élményemről, kicsit másképp. Most így jön és ide illik. Tavaly télen kipróbáltam három napig, hogy hagyom. Eldöntöttem, hogy három napig mindent hagyok. Nem megyek ellene annak, ami történik. És annyit mindenképp mondhatok, hogy megérte. De azért nem volt olyan könnyű. Nagyon észnél kellett lenni, mert gyakran beindult a megszokott elképzelés mintázatok serege. Az ’így nem jó’, a ’máshogy kéne lennie’ és ezek mindenféle változata. Ezért finoman és folyamatosan ott tartottam a ’hagyni’-t.

És csodák csodája, a három nap hagyás, a kitartó figyelem és fókuszáltság erre az egyszerű dologra, rengeteg gyümölcsöt hozott. Csak észre kellett vennem, hogy mennyire jó így.

A lányommal voltam síelni. Rengeteg elképzelésem van a síelésről, hogy hogyan jó és szép. Az utazásról, hogy hogyan lehet leghasznosabban eltölteni ezt a rövid időt, ezt a három napot. A hajnali indulás helyett kényelmesen reggel indultunk. A nappali fényben gyönyörű utunk volt, amit korábban – a sötétben indulunk, hogy pályanyitás előtt ott legyünk miatt – nem tapasztaltam. A gyerünk gyorsan fel a pályára, amikor megérkeztünk helyett, sétáltunk a környéken, beszélgettünk és bámultuk a kora délután, csipkés hegycsúcsok között lebukó napot. Az első napos rohanás-síelés-bezuhanok az ágyba a fáradtságtól helyett elmentünk vacsorázni és jól elbeszélgettünk.

És ez ment három napig. Ahelyett, hogy a fejemben zakatoló elképzeléseket próbáltam volna megvalósítani, úsztam a lehetőségekkel, a lányom elképzeléseivel és az ebből fakadó csuda dolgokkal. Nem terveztem, nem megvalósítottam, nem görcsöltem, nem ragaszkodtam. A régi gondolatok ugyan fel-felbukkantak, de őket is hagytam. Nem haragudtam ezekre a gondolatokra, hiszen annyi éven át jöttek és én hallgattam rájuk. Már megszokhatták, hogy van itt keresnivalójuk. Nem hajtottam el őket, csak előhoztam az új gondolatokat. A gondolatot, hogy hagyd, hadd legyen így. A gondolatot, hogy lásd meg ebben a szépet, a jót, mert eddig ezt észre sem vetted. Az érzést, ami a hagyáshoz társult, ezt sem tudtam észlelni eddig, mert annyira az elképzeléseimet akartam megvalósítani. És mert, amikor veszélybe került az előre elképzelt szuper síelés, olyan érzések öntöttek el, amiket nem akartam. Hagyással sima, finom, áramlós érzetek jöttek. És azt vettem mindeközben észre, hogy nem a lányom irányít. Az élet visz, magával ragad. Ő is hagyott dolgokat, ő sem ragaszkodott. Olyan volt, mintha ez a hagyás ragályos lenne.

Az utolsó napon korán lejöttünk a pályáról. A jegy persze egész napra szólt (nem használtuk ki :) ). Pakolunk be az autóba. Nem messze tőlünk megáll egy autó, kiszállnak, készülődnek a pályára. Jön a gondolat, hogy odamegyek, megkérdem kérik-e a jegyet. Hagyom, hogy odavigyen a lábam (azzal a gondolattal együtt, hogy nem bírom veszni hagyni a napijegyet :) ) és megkérdem. Nagy boldogan odaadják a jegyár felét. Hihetetlen, hogy pár perccel korábban vagy később jövünk/jönnek, akkor másképp hagyhatok. Akkor úgy lett volna jó, asszem.

Elvonulás volt ez a három nap. Elvonultam a megszokott sémáktól, ráhagyatkoztam arra, ami történik. Hagytam. Azóta gyakran hagyok, hagyom a dolgokat alakulni.

Persze ez a hagyás sok félreértésre is adhat okot. Gondolhatjátok, hogy ez csak alkalmazkodás. Igen, az. Gondolhatjátok, hogy konfliktuskerülés. Igen, az. Gondolhatjátok, hogy jófejkedés. Igen, az is. Gondolhatjátok, hogy melldöngetés. Igen, az is. Gondolhatjátok, hogy könnyű. Igen, az. És hogy nehéz. Igen, az is. És az utóbbi mondatok alapján azt is gondolhatjátok, hogy valami gubanc van a fejemben. Lehet. Ha van, hát szeretem ezt a gubancot. Mert így lehetek minden.

Azt is gondolhatjátok, hogy nem lehet mindig mindent hagyni. Ezt nem tudom. Igaz lehet. De én nem is tudok mindent hagyni. Van, hogy ellenállok. És néha már tudom hagyni az ellenállást is. Van, hogy félek, és már nem mindig akarok megszabadulni a félelemérzettől.
A hagyás arra tanít, hogy mindent hagyhatok és arra is mindent tehetek. A tevés olyan, mint a hagyás. Valójában hagyom magam tenni. És ezeket lehet stressz nélkül. Ha a hagyásban feszültség van, az nem az a hagyás, amiről írok. Ha a tevésben feszültség van, az nem az a tevés.

A stressz ad keretet az egésznek, basszus. Most világosodik ki, ahogy ezt leírom, hogy ha nincs ott a feszültség, akkor mindegy, hogy teszek vagy hagyok. Elmosódik a különbség, nem lépek át határt, nincs tét.

A stressz ad identitást, szab határokat, oszt meg. Hmmm….

Akár be is fejezhetném most, de jött még valami. Nem akarom a stresszt főbűnösnek beállítani. A stressz valójában jó, hiszen erősen jelez valamit. A stressz a negatív hiedelmekre adott reakciónk, jelzés, hogy hiszünk valamiben, amire lehet, hogy érdemes közelebbről is ránézni. Így lesz a stresszből is segítő azon az úton, amit életnek hívunk. A stresszt – legyen az félelem, bánat, düh, önsajnálat, utálat stb. – is lehet hagyni. A stresszhez mindig kapcsolódik gondolat. Azt is lehet hagyni. Hagyhatjuk a stressz érzetet érződni. Megér egy próbát! Egy háromnaposat :)

A Benső Válasz akkor jön, amikor belülre nézel, a bensődben, a gondolatok és érzések közt keresel.

A KÉMÉNY, AMI TANÍT :)

Az alábbi történet hangozhat viccesnek, belemagyarázósnak, spirituálisnak, érdektelennek, hülyének, vagy ki tudja, kinek hogyan.

Nekem segített felismerni pár dolgot. Bizonyos törvényszerűségre mutatott rá.

A történet tavaly nyárig nyúlik vissza, amikor a nem túl jól megépített és még rosszabbul üzemeltetett cserépkályhánk került újjáépítésre. Mielőtt a kályhás hozzáfogott a régi kályha lebontásához megnézte a kéményt, ami majdnem teljesen el volt dugulva a rárakódott kátránytól, és amivel eléggé veszélyessé vált az életünkre is. A lényeg ezen a síkon annyi, hogy a kályhás kitisztította a kéményt, megépítette az új kályhát és megtanított a fatüzelés – igen egyszerű – fortélyaira.

Ezzel nagyjából meg is nyugodtunk, az életveszély elhárítva, a magas gázárak elleni harc simán folytatódhat.

Egy nyugodalmas év következett a finom, biztonságos meleget árasztó kályha mellett. Mígnem pár hete a gázkazánunk intenzív gázszagot eregetett. Gyors telefon és lassú kiszállás után kiderült, hogy a kazán életveszélyes, nem használható, és nem az egyszerű éves tisztogatást igényli. Olyan szinten van elkormolódva, hogy csoda, hogy nem gyulladt ki és/vagy nem szenderültünk örök álomra. Mivel a kazán teljes és aprólékos tisztítást igényelt, kerestünk egy erre hivatott szakember, aki uszkve 9 óra leforgása alatt apró darabjaira szedte szét, tisztította meg, majd szerelte össze a gépezetet. Nagyon alapos volt, de kellett is szegény kazánnak, mert már majdnem odalett. Utolsó pillanatban került a műtőbe. Szerencsére a kezelés sikeres volt :)

Mivel egy éven belül két hasonló eset is történt kis otthonunkban, elgondolkoztatott a dolog. Úgy éreztem, hogy ez nem véletlen és az eddigi leírásomból ez elég egyértelműen ki is világlik.

Persze maradhatnánk a teljesen ésszerű magyarázatoknál is, hogy ’nem jó a gáz minősége, rossz a huzat kéményben, nem megfelelően végezték az éves kazánkarbantartást’ stb. és némi morgolódással ugyan, de relatív megkönnyebbülve folytathatnánk a napi rutint. Semmi koncepció, belemagyarázás, összeesküvés-elmélet, sors vagy ilyesmi. És ez rendben is van, így is lehet.

Az én agyam azonban a másik irányba forgott. Az zakatolt benne, hogy lehet ez egy jel, valamiféle figyelmeztető jelzés. Hogy az életem valamely szegmensében hasonló helyzet uralkodik. Elkezdem hát átgondolni, mi is történt. Ilyen szavakkal összegeztem a vizsgálódást: eldugult, életveszélyes, fullasztó, égető, rendszeres karbantartást igényel, így el fog romlani, változtatni kell, sokba fog kerülni, veszélyben az otthon melege.

A következő lépésben sorra vettem az otthoni, közvetlen családi kapcsolataimat, kezdve a saját magammal való kapcsolatommal. Azt találtam, hogy van pár eldugult, tisztításra váró terület mindegyik kapcsolatomban. Olyat is találtam, ami közvetlenül fenyegetheti a kapcsolat létét. Van olyan helyzet, ahol nem kapok elég teret és nem adok elég teret a másiknak. Ez igen fullasztó tud lenni. Láthatóvá vált, hogyha nem teszek valamit, ha nem tartom karban az adott kapcsolatot, akkor az meg is romolhat. És az is, hogy minél több tisztázatlan nézeteltérés és negatív érzelmi megélés nehezedik a kapcsolatokra, annál nehezebb lesz azt kitisztítani. Félő, hogy felborul a családi egység, elvész az otthon melege, a szeretet.

Nem tudom, hogy ez tényleges szinkronicitás vagy puszta véletlen, de egy biztos: ez a helyzet adott nekem egyfajta rátekintést az életemre, egy-egy konkrét kapcsolati szituációra. Úgy érzem, nagyon hasznos időnként valamilyen módon kívülről szemlélni az életünket, élethelyzeteinket, mert kincsekre, megoldásokra, változtatásokra lelhetünk más szemszögekből. Végül is ezért szoktunk véleményt, tanácsot vagy útmutatást kérni másoktól is. Újra arra a csodálatos felfedezésre jutottam, hogy egy barát vagy ismerős szeme nem sokban különbözik a saját szememtől, ha azzal tudok ’kívülről’ is látni.

Minden dolog igényel karbantartást. Mindegy, hogy az egy kémény, egy kazán, vagy emberi kapcsolat. És 'szakértelem', odafigyelés, törődés is kell hozzá. Minél jobban el volt hanyagolva, annál több. No persze olyan is lehet, hogy már annyira tönkrement, annyira elhanyagolt, hogy nem lehet vagy nem éri meg rendbe hozni. Ilyen esetben tovább kell lépni valahogy, és legközelebb körültekintőbben, a múlt tapasztalatából tanulva élni.

Nekem így vált tanítómmá egy kémény. És némi nyitottság és őszinte kíváncsiság segítségével bármi és bárki azzá válhat :)

Alkalmazkodás - avagy a Nem Ellenállás ereje

Az alkalmazkodás a felhők fölé repített

Lehet, hogy az ismeretségi körömben ezt kevesen gondolnák rólam, de több ’elmérgesedett’ kapcsolat is van az életemben. Talán furának tűnhet az is, hogy ezek a kapcsolatok a hozzám legközelebb állókkal, a szeretteimmel alakultak ki.

Az ’elmérgesedett’ kapcsolat nálam nem azt jelenti, hogy utáljuk egymást, nem beszélünk vagy amikor találkozunk ordibálunk egymással. Csak annyit jelent, hogy a részemről érzelmi fájdalmakkal, belső feszültséggel, ellenállással és koncepciókkal tarkítottak a megéléseim ezekben a kapcsolatokban. Ezek persze nem minden pillanatban igazak az adott kapcsolatokra, mégis gyakran folyamatosnak élődnek meg. Olyan helyzetekre gondolok például, amikor nem tudok az apám felé szeretettel fordulni, mert idegesít, hogy nem figyel rám. Vagy azzal az előfeltételezéssel ripakodok rá a lányomra, hogy azért hagy szerte széjjel maga után mindent, hogy a szabadságát hangoztatva bemutasson nekem.

Ezeket olvasva lehet, hogy ráismersz néhány veled is előforduló helyzetre vagy pedig furcsállod, hogy ilyen hétköznapi dolgok is okozhatnak problémát.

Az érdekes az egészben az, hogy végiggondolva, kívülről ránézve, leírva mindez valóban nem tűnik olyan nagy problémának. Talán nem is annyira az elmérgesedett jelző a megfelelő, de a lényeg, hogy ezekben a kapcsolatokban időnként intenzív feszkó van jelen. Eleinte, amikor Byron Katie önvizsgálatait kezdtem használni, döbbenetes volt a felismerés, ahogy a bolhából elefántot csinálok. Ez gyakran teljesen ki is ütötte egy-egy negatív érzelmi viszonyulásomat. Úgy szállt el a dühöm, félelmem, neheztelésem, mintha sosem lett volna. Úgy is éreztem, hogy megtaláltam a bölcsek kövét, révbe értem, nem kevés munkával, de rendbe hozom az életem és boldogan élek, amíg meg nem halok. (Sőt, lehet, hogy a túlvilágon is a legjobb helyekre kerülök :) )

Hát nem így lett. Nálam legalábbis nem. Időszakos könnyebbséget, kicsit tágabb rálátást adtak ugyan az önvizsgálat kérdései és a válaszai, de annak ellenére, hogy ’mélyen átélve’ csináltam, hosszabb távon kiderült, hogy bizonyos érzelmi konfliktusok és hiedelmek nem oldódtak fel. A legtöbb kapcsolatom valóban harmonikussá vált. A legtöbb kapcsolatom, leszámítva a legközelebbi kapcsolataimat, a párommal, a gyerekeimmel és a szülőkkel. Bár ezeknél törekedtem a leginkább a ’megjavításra’, mégis – időről időre – ezekben a kapcsolatokban kulminálódtak az érzelmi feszültségek. Bár a másik fél belső megéléseiről csak feltételezéseim vannak, a magaméi mindenképp stresszel jártak.

Aztán ezt a stresszt elkezdtem szétszedni. Darabjaira cincálni, hogy megértsem, megéljem, hogy nincs az érzelmekkel és a velük együtt járó gondolatokkal semmi baj. Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai erre kiváló segítséget nyújtottak és nyújtanak a mai napig. Csodálatosan megélhetővé válik minden állapot, amikor ’behozom’ a jelen pillanatba és önmagában tapasztalom azt. Amikor látom, hogy egy gondolat nem más, mint pár betűkarakter, vagy mentális kép a fejemben. És hogy ezek valójában és önmagukban semmit sem képesek okozni. Amikor tapasztalom, hogy a testemben megjelenő érzés csak egy átmeneti energia, ami szabadon jön és megy. Mély megnyugvást és békét hoznak ezek a megtapasztalások az életembe, abba a pillanatba. És már megint azt érzem, hogy igen, ez az, végre révbe értem.

Majd kiderül, hogy – a francba – ez is átmeneti volt. Minden átmeneti, a megnyugvás is az volt.

Mi a fene ez? Mégiscsak valami nagy gáz lehet velem, mert ilyen felismerések, megértések, megélések után, minden megy a ’régiben’!! Vagy a módszerekben van a hiba? Miért van az, hogy akiket a legjobban szeretek, azokkal van a legmélyebb érzelmi kavalkád?

Már írtam róla, hogy kicsit leálltam az önvizsgálódással. Bár ez inkább technikai szempontból igaz, valójában folyamatos önizé van most is :)

Az utóbbi időben a kezembe került pár könyv. Habár pont elegem volt már a könyvekből, nézetekből, filozófiákból, módszerekből, és nem nagyon akartam még több infóra szert tenni, mégis belekezdtem az olvasásba.

Az első, amit kézbe vettem Dr. Máté Gábor Szétszórt Elmék című könyve. Nem csak említésre méltó ez a mű, inkább mondanám kötelező olvasmánynak, főként a leendő vagy már gyakorló szülőknek. Egyébként meg mindenkinek ajánlom, mert olyan tartalommal bír, ami lényeges az emberi működéseink – főként az érzelmi jellegűek – megértésében. Mondhatom úgy is, hogy még mélyebb szintre visz a megértésben vagy más aspektusokat tár fel, és olyan használható irányokat mutat a társas kapcsolatok területén, amelyek könnyen beépíthetők a mindennapi életünkbe.

Hogy kicsit konkrétabb is legyek, az eddig talán legfontosabb, amit kaptam a könyvtől, az a figyelem jelentősége. A figyelemmel mindig is hadilábon álltam. Gyakran kalandoznak el a gondolataim és szinte mindig eszembe jut valami, amit meg szeretnék osztani például egy beszélgetés során.

Sokat gyakoroltam a figyelmet. Például összpontosítottam egy tárgyra, próbálva kizárni a gondolatokat. Vagy meditálni, vezetve és szabadon. Gyakoroltam úgy, hogy csak hallgattam, csak a Másik mondandójára, érzelmeire, mozdulataira figyeltem.

Próbáltam ’belehelyezkedni’ a Másik problémájába, élethelyzetébe.

Mindezeket csak azért, hogy megértsem, megismerjem a bennem és a Másikban zajló állapotokat. És arra jutottam, amiben Máté Gábor is megerősített, hogy a figyelem az egyik kulcs. Ahogy rekonstruáltam pár élethelyzetemet, azt találtam, hogy a figyelem gyenge lábakon állt bennük. Ezekben a helyzetekben többnyire a Másikról és magamról alkotott előfeltételezéseimmel, ítéleteimmel, félelmeimmel, elkerülési praktikákkal, jobbítási kényszerekkel, hibássággal voltam elfoglalva. Egyszerűbben fogalmazva nem igazán voltam ott. Nem voltam jelen. Nem figyeltem.

Két hete belementem egy három napos ’teljes figyelem – totális belehelyezkedés’ gyakorlatba. Egyszerűbben fogalmazva, elmentem síelni a lányommal. Az előtörténetet most nem mesélném el. Annyit érdemes tudni, hogy azzal a hozzáállással vágtam bele a buliba, hogy nem fogok ellenállni. Megyek a történésekkel, belehelyezkedek a gyerek nézőpontjaiba, akaratába, félelmébe és bármibe, ami jön. Megfogadtam magamnak, nagyon fogok figyelni és próbálok teljesen jelen lenni, akármit is jelentsen ez.

Mondhatom, érdekes tapasztalás volt így lenni. A harmonikus jelzőt is használhatnám rá. Azért azt meg kell jegyeznem, hogy ez nem pusztán azért volt így, mert elhatároztam. A tudatosság, az elmúlt évek tapasztalatai és a tanultak mind ott voltak velem, megtámogatva a nem ellenállást.

A bizonyos pontokon ’elmérgesedő’, azaz félelmekkel, fájdalmakkal, elvárásokkal fűszerezett kapcsolatunk, ezzel a viszonyulással, teljesen mássá vált. A lányom nem változott különösebben – persze az én viszonyulásom hatással volt rá is, fürdött az odafigyelésben és az együtt-ben – , de a kapcsolat mégis sokkal harmonikusabb lett. Talán azért, mert a felőlem érkező impulzusok más reakciókat váltottak ki belőle.

Ami ebben számomra fontos, hogy tettem egy lépést, egy gyakorlati lépést a kapcsolatunk felé. És ezt bármikor megtehetem. Nem kell hozzá túl sok. Egy kis odafigyelés, egy kis belehelyezkedés, egy kis nem ellenállás.

Végül is ez nem más, mint alkalmazkodás. Alkalmazkodás stressz nélkül. A ’nem akarok alkalmazkodni’-ból az ’akarok alkalmazkodni’ kalandjába váltottam. Az egyes pillanatokban megkerestem azt, amit akkor, éppen, a szívem mélyén, valójában szeretnék. Így olyan benső válaszokra leltem, amik nem jártak semmilyen feszültséggel. Könnyedén mondtam igent kérésekre, nyitott voltam a változtatásokra és felvetésekre, megengedő tudtam lenni. Be tudtam fogadni azt, ami teljesen ellentétes volt az elképzeléseimmel. Egyszerű áramlás volt ez, amit köszönhetek magamnak és az összes, az életemet támogató erőnek.