Az alkalmazkodás a felhők fölé repített
Lehet, hogy az ismeretségi
körömben ezt kevesen gondolnák rólam, de több ’elmérgesedett’ kapcsolat is van
az életemben. Talán furának tűnhet az is, hogy ezek a kapcsolatok a hozzám
legközelebb állókkal, a szeretteimmel alakultak ki.
Az ’elmérgesedett’ kapcsolat nálam
nem azt jelenti, hogy utáljuk egymást, nem beszélünk vagy amikor találkozunk
ordibálunk egymással. Csak annyit jelent, hogy a részemről érzelmi fájdalmakkal,
belső feszültséggel, ellenállással és koncepciókkal tarkítottak a megéléseim
ezekben a kapcsolatokban. Ezek persze nem minden pillanatban igazak az adott
kapcsolatokra, mégis gyakran folyamatosnak élődnek meg. Olyan helyzetekre
gondolok például, amikor nem tudok az apám felé szeretettel fordulni, mert
idegesít, hogy nem figyel rám. Vagy azzal az előfeltételezéssel ripakodok rá a
lányomra, hogy azért hagy szerte széjjel maga után mindent, hogy a szabadságát
hangoztatva bemutasson nekem.
Ezeket olvasva lehet, hogy
ráismersz néhány veled is előforduló helyzetre vagy pedig furcsállod, hogy
ilyen hétköznapi dolgok is okozhatnak problémát.
Az érdekes az egészben az, hogy
végiggondolva, kívülről ránézve, leírva mindez valóban nem tűnik olyan nagy
problémának. Talán nem is annyira az elmérgesedett jelző a megfelelő, de a
lényeg, hogy ezekben a kapcsolatokban időnként intenzív feszkó van jelen.
Eleinte, amikor Byron Katie önvizsgálatait kezdtem használni, döbbenetes volt a
felismerés, ahogy a bolhából elefántot csinálok. Ez gyakran teljesen ki is
ütötte egy-egy negatív érzelmi viszonyulásomat. Úgy szállt el a dühöm, félelmem,
neheztelésem, mintha sosem lett volna. Úgy is éreztem, hogy megtaláltam a
bölcsek kövét, révbe értem, nem kevés munkával, de rendbe hozom az életem és
boldogan élek, amíg meg nem halok. (Sőt, lehet, hogy a túlvilágon is a legjobb
helyekre kerülök :) )
Hát nem így lett. Nálam
legalábbis nem. Időszakos könnyebbséget, kicsit tágabb rálátást adtak ugyan az
önvizsgálat kérdései és a válaszai, de annak ellenére, hogy ’mélyen átélve’
csináltam, hosszabb távon kiderült, hogy bizonyos érzelmi konfliktusok és
hiedelmek nem oldódtak fel. A legtöbb kapcsolatom valóban harmonikussá vált. A
legtöbb kapcsolatom, leszámítva a legközelebbi kapcsolataimat, a párommal, a
gyerekeimmel és a szülőkkel. Bár ezeknél törekedtem a leginkább a
’megjavításra’, mégis – időről időre – ezekben a kapcsolatokban kulminálódtak
az érzelmi feszültségek. Bár a másik fél belső megéléseiről csak
feltételezéseim vannak, a magaméi mindenképp stresszel jártak.
Aztán ezt a stresszt elkezdtem
szétszedni. Darabjaira cincálni, hogy megértsem, megéljem, hogy nincs az
érzelmekkel és a velük együtt járó gondolatokkal semmi baj. Scott Kiloby Élő
Önvizsgálatai erre kiváló segítséget nyújtottak és nyújtanak a mai napig.
Csodálatosan megélhetővé válik minden állapot, amikor ’behozom’ a jelen pillanatba
és önmagában tapasztalom azt. Amikor látom, hogy egy gondolat nem más, mint pár
betűkarakter, vagy mentális kép a fejemben. És hogy ezek valójában és
önmagukban semmit sem képesek okozni. Amikor tapasztalom, hogy a testemben
megjelenő érzés csak egy átmeneti energia, ami szabadon jön és megy. Mély
megnyugvást és békét hoznak ezek a megtapasztalások az életembe, abba a pillanatba. És
már megint azt érzem, hogy igen, ez az, végre révbe értem.
Majd kiderül, hogy – a francba –
ez is átmeneti volt. Minden átmeneti, a megnyugvás is az volt.
Mi a fene ez? Mégiscsak valami
nagy gáz lehet velem, mert ilyen felismerések, megértések, megélések után,
minden megy a ’régiben’!! Vagy a módszerekben van a hiba? Miért van az, hogy
akiket a legjobban szeretek, azokkal van a legmélyebb érzelmi kavalkád?
Már írtam róla, hogy kicsit
leálltam az önvizsgálódással. Bár ez inkább technikai szempontból igaz,
valójában folyamatos önizé van most is :)
Az utóbbi időben a kezembe került
pár könyv. Habár pont elegem volt már a könyvekből, nézetekből, filozófiákból,
módszerekből, és nem nagyon akartam még több infóra szert tenni, mégis
belekezdtem az olvasásba.
Az első, amit kézbe vettem Dr.
Máté Gábor Szétszórt Elmék című könyve. Nem csak említésre méltó ez a mű, inkább
mondanám kötelező olvasmánynak, főként a leendő vagy már gyakorló szülőknek.
Egyébként meg mindenkinek ajánlom, mert olyan tartalommal bír, ami lényeges az
emberi működéseink – főként az érzelmi jellegűek – megértésében. Mondhatom úgy
is, hogy még mélyebb szintre visz a megértésben vagy más aspektusokat tár fel, és
olyan használható irányokat mutat a társas kapcsolatok területén, amelyek
könnyen beépíthetők a mindennapi életünkbe.
Hogy kicsit konkrétabb is legyek,
az eddig talán legfontosabb, amit kaptam a könyvtől, az a figyelem jelentősége.
A figyelemmel mindig is hadilábon álltam. Gyakran kalandoznak el a gondolataim
és szinte mindig eszembe jut valami, amit meg szeretnék osztani például egy
beszélgetés során.
Sokat gyakoroltam a figyelmet.
Például összpontosítottam egy tárgyra, próbálva kizárni a gondolatokat. Vagy
meditálni, vezetve és szabadon. Gyakoroltam úgy, hogy csak hallgattam, csak a
Másik mondandójára, érzelmeire, mozdulataira figyeltem.
Próbáltam ’belehelyezkedni’ a
Másik problémájába, élethelyzetébe.
Mindezeket csak azért, hogy
megértsem, megismerjem a bennem és a Másikban zajló állapotokat. És arra
jutottam, amiben Máté Gábor is megerősített, hogy a figyelem az egyik kulcs.
Ahogy rekonstruáltam pár élethelyzetemet, azt találtam, hogy a figyelem gyenge
lábakon állt bennük. Ezekben a helyzetekben többnyire a Másikról és magamról
alkotott előfeltételezéseimmel, ítéleteimmel, félelmeimmel, elkerülési
praktikákkal, jobbítási kényszerekkel, hibássággal voltam elfoglalva.
Egyszerűbben fogalmazva nem igazán voltam ott. Nem voltam jelen. Nem figyeltem.
Két hete belementem egy három
napos ’teljes figyelem – totális belehelyezkedés’ gyakorlatba. Egyszerűbben
fogalmazva, elmentem síelni a lányommal. Az előtörténetet most nem mesélném el.
Annyit érdemes tudni, hogy azzal a hozzáállással vágtam bele a buliba, hogy nem
fogok ellenállni. Megyek a történésekkel, belehelyezkedek a gyerek
nézőpontjaiba, akaratába, félelmébe és bármibe, ami jön. Megfogadtam magamnak,
nagyon fogok figyelni és próbálok teljesen jelen lenni, akármit is jelentsen
ez.
Mondhatom, érdekes tapasztalás
volt így lenni. A harmonikus jelzőt is használhatnám rá. Azért azt meg kell
jegyeznem, hogy ez nem pusztán azért volt így, mert elhatároztam. A tudatosság,
az elmúlt évek tapasztalatai és a tanultak mind ott voltak velem, megtámogatva
a nem ellenállást.
A bizonyos pontokon ’elmérgesedő’,
azaz félelmekkel, fájdalmakkal, elvárásokkal fűszerezett kapcsolatunk, ezzel a
viszonyulással, teljesen mássá vált. A lányom nem változott különösebben – persze az én viszonyulásom
hatással volt rá is, fürdött az odafigyelésben és az együtt-ben – , de a kapcsolat mégis sokkal harmonikusabb lett. Talán azért, mert a felőlem
érkező impulzusok más reakciókat váltottak ki belőle.
Ami ebben számomra fontos, hogy tettem
egy lépést, egy gyakorlati lépést a kapcsolatunk felé. És ezt bármikor
megtehetem. Nem kell hozzá túl sok. Egy kis odafigyelés, egy kis
belehelyezkedés, egy kis nem ellenállás.
Végül is ez nem más, mint
alkalmazkodás. Alkalmazkodás stressz nélkül. A ’nem akarok alkalmazkodni’-ból az
’akarok alkalmazkodni’ kalandjába váltottam. Az egyes pillanatokban megkerestem azt,
amit akkor, éppen, a szívem mélyén, valójában szeretnék. Így olyan benső válaszokra
leltem, amik nem jártak semmilyen feszültséggel. Könnyedén mondtam igent kérésekre,
nyitott voltam a változtatásokra és felvetésekre, megengedő tudtam lenni. Be
tudtam fogadni azt, ami teljesen ellentétes volt az elképzeléseimmel. Egyszerű
áramlás volt ez, amit köszönhetek magamnak és az összes, az életemet támogató erőnek.
