HAGYNI

Néha vagy gyakran, de talán a legnehezebb hagyni.

Hagyni, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy épp történnek.

Hagyni, hogy a Másik olyan legyen, amilyen, úgy viselkedjen, ahogy, azt mondjon, amit, anélkül, hogy ezt – nyíltan felvállalva kifelé vagy mélyen elnyomva befelé – kommentálnánk.

Hagyni, hogy azt gondoljam és érezzem, ami éppen van bennem.

Például hagyni, hogy az FB ne úgy működjön, ahogy ’kellene’ neki. Ez a legfrissebb – de korántsem a bejegyzés inspiráló – eset. Összerakom az FB eseményt képpel, címmel, helyszínnel, időponttal, leírással (nem mindig sikerül így, minden :) ), rákattintok a Létrehozás gombra és eltűnik valahol az éterben. Keresem, hogy hátha ott van valahol. Frissítem az oldalt, újraindítom a gépet és sehol semmi. Megdöbbenek kicsit és megcsinálom újra. Sikerül.

Pocskondiázhatnám a FB-ot, lebénázhatnám magam vagy számtalan más módon nem hagyhatnám, hogy ez így legyen. Gyűjthetnék vele stresszt, szidhatnám másokkal együtt a rendszert, belefáradhatnék az egészbe, mert van annyi baj az életben.

Működtem így is. Néha még működök is. De minek? Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy miért reagálok így és így, miért gondolom ezt vagy azt és miért érzek így vagy úgy? Miért bosszant valami vagy valaki? Miért érzem magam rosszul valamitől? Miért gondolom, hogy nem működik az életem bármely része? Miért?

Mert nem hagyom. Nem tudom megengedni, hogy fájjon. Nem tudom megengedni, hogy más legyen, mint amit jónak vagy helyénvalónak gondolok. Nem hagyom, hogy szomorú legyek. Vagy dühös. Vagy másnak nem engedem meg ugyanezt.

Írtam már a következő élményemről, kicsit másképp. Most így jön és ide illik. Tavaly télen kipróbáltam három napig, hogy hagyom. Eldöntöttem, hogy három napig mindent hagyok. Nem megyek ellene annak, ami történik. És annyit mindenképp mondhatok, hogy megérte. De azért nem volt olyan könnyű. Nagyon észnél kellett lenni, mert gyakran beindult a megszokott elképzelés mintázatok serege. Az ’így nem jó’, a ’máshogy kéne lennie’ és ezek mindenféle változata. Ezért finoman és folyamatosan ott tartottam a ’hagyni’-t.

És csodák csodája, a három nap hagyás, a kitartó figyelem és fókuszáltság erre az egyszerű dologra, rengeteg gyümölcsöt hozott. Csak észre kellett vennem, hogy mennyire jó így.

A lányommal voltam síelni. Rengeteg elképzelésem van a síelésről, hogy hogyan jó és szép. Az utazásról, hogy hogyan lehet leghasznosabban eltölteni ezt a rövid időt, ezt a három napot. A hajnali indulás helyett kényelmesen reggel indultunk. A nappali fényben gyönyörű utunk volt, amit korábban – a sötétben indulunk, hogy pályanyitás előtt ott legyünk miatt – nem tapasztaltam. A gyerünk gyorsan fel a pályára, amikor megérkeztünk helyett, sétáltunk a környéken, beszélgettünk és bámultuk a kora délután, csipkés hegycsúcsok között lebukó napot. Az első napos rohanás-síelés-bezuhanok az ágyba a fáradtságtól helyett elmentünk vacsorázni és jól elbeszélgettünk.

És ez ment három napig. Ahelyett, hogy a fejemben zakatoló elképzeléseket próbáltam volna megvalósítani, úsztam a lehetőségekkel, a lányom elképzeléseivel és az ebből fakadó csuda dolgokkal. Nem terveztem, nem megvalósítottam, nem görcsöltem, nem ragaszkodtam. A régi gondolatok ugyan fel-felbukkantak, de őket is hagytam. Nem haragudtam ezekre a gondolatokra, hiszen annyi éven át jöttek és én hallgattam rájuk. Már megszokhatták, hogy van itt keresnivalójuk. Nem hajtottam el őket, csak előhoztam az új gondolatokat. A gondolatot, hogy hagyd, hadd legyen így. A gondolatot, hogy lásd meg ebben a szépet, a jót, mert eddig ezt észre sem vetted. Az érzést, ami a hagyáshoz társult, ezt sem tudtam észlelni eddig, mert annyira az elképzeléseimet akartam megvalósítani. És mert, amikor veszélybe került az előre elképzelt szuper síelés, olyan érzések öntöttek el, amiket nem akartam. Hagyással sima, finom, áramlós érzetek jöttek. És azt vettem mindeközben észre, hogy nem a lányom irányít. Az élet visz, magával ragad. Ő is hagyott dolgokat, ő sem ragaszkodott. Olyan volt, mintha ez a hagyás ragályos lenne.

Az utolsó napon korán lejöttünk a pályáról. A jegy persze egész napra szólt (nem használtuk ki :) ). Pakolunk be az autóba. Nem messze tőlünk megáll egy autó, kiszállnak, készülődnek a pályára. Jön a gondolat, hogy odamegyek, megkérdem kérik-e a jegyet. Hagyom, hogy odavigyen a lábam (azzal a gondolattal együtt, hogy nem bírom veszni hagyni a napijegyet :) ) és megkérdem. Nagy boldogan odaadják a jegyár felét. Hihetetlen, hogy pár perccel korábban vagy később jövünk/jönnek, akkor másképp hagyhatok. Akkor úgy lett volna jó, asszem.

Elvonulás volt ez a három nap. Elvonultam a megszokott sémáktól, ráhagyatkoztam arra, ami történik. Hagytam. Azóta gyakran hagyok, hagyom a dolgokat alakulni.

Persze ez a hagyás sok félreértésre is adhat okot. Gondolhatjátok, hogy ez csak alkalmazkodás. Igen, az. Gondolhatjátok, hogy konfliktuskerülés. Igen, az. Gondolhatjátok, hogy jófejkedés. Igen, az is. Gondolhatjátok, hogy melldöngetés. Igen, az is. Gondolhatjátok, hogy könnyű. Igen, az. És hogy nehéz. Igen, az is. És az utóbbi mondatok alapján azt is gondolhatjátok, hogy valami gubanc van a fejemben. Lehet. Ha van, hát szeretem ezt a gubancot. Mert így lehetek minden.

Azt is gondolhatjátok, hogy nem lehet mindig mindent hagyni. Ezt nem tudom. Igaz lehet. De én nem is tudok mindent hagyni. Van, hogy ellenállok. És néha már tudom hagyni az ellenállást is. Van, hogy félek, és már nem mindig akarok megszabadulni a félelemérzettől.
A hagyás arra tanít, hogy mindent hagyhatok és arra is mindent tehetek. A tevés olyan, mint a hagyás. Valójában hagyom magam tenni. És ezeket lehet stressz nélkül. Ha a hagyásban feszültség van, az nem az a hagyás, amiről írok. Ha a tevésben feszültség van, az nem az a tevés.

A stressz ad keretet az egésznek, basszus. Most világosodik ki, ahogy ezt leírom, hogy ha nincs ott a feszültség, akkor mindegy, hogy teszek vagy hagyok. Elmosódik a különbség, nem lépek át határt, nincs tét.

A stressz ad identitást, szab határokat, oszt meg. Hmmm….

Akár be is fejezhetném most, de jött még valami. Nem akarom a stresszt főbűnösnek beállítani. A stressz valójában jó, hiszen erősen jelez valamit. A stressz a negatív hiedelmekre adott reakciónk, jelzés, hogy hiszünk valamiben, amire lehet, hogy érdemes közelebbről is ránézni. Így lesz a stresszből is segítő azon az úton, amit életnek hívunk. A stresszt – legyen az félelem, bánat, düh, önsajnálat, utálat stb. – is lehet hagyni. A stresszhez mindig kapcsolódik gondolat. Azt is lehet hagyni. Hagyhatjuk a stressz érzetet érződni. Megér egy próbát! Egy háromnaposat :)

A Benső Válasz akkor jön, amikor belülre nézel, a bensődben, a gondolatok és érzések közt keresel.