A DUALITÁS ÁTÉLHETŐ DRÁMÁJA

Ez az írás nem tudományos megalapozottságú és a mostani életem tapasztalatai alapján írtam, miközben látható és érezhető, hogy testi és lelki szinten is mintázzuk őseinket, illetve lehetséges, hogy a jelen életünk egy nagyobb körforgás része. Mindez tanulmányaim és saját belső utazásaim révén állt össze bennem, melyre életem résztvevői, eseményei, illetve az összes fizikai és érzelmi megélésem inspirált.

Úgy vélem, hogy megszületésünktől két fő testi-lelki alapszükségletünk alakult ki. Legyen én-terünk és legyen kapcsolódásunk.

Én-téren azt értem, hogy az egyén önálló létélménye lehetővé tett, megkérdőjelezetlen, figyelembe vett és elfogadott.

Kapcsolódáson azt értem, ahogy az egyén a Másikkal való kapcsolódást, a kapcsolati egységet megéli. Nincs elkülönülve a Másiktól, figyelemmel van övezve, érintést kap, szeretik, biztonságban érezheti magát.

Ez a két fő alapszükséglet az anyaméhben fejlődhetett ki (és persze jöhet korábbról is), és mélyebben felidézve a zsigeri élményeinket erről - meditációban, mélyen relaxált állapotban, illetve szerető közegben vagy akár egy érintéstől is - újra átélhetővé válnak. Az elmúlt pár hónapban többször intenzívebb megtapasztalásom volt az én-tér vagy a kapcsolódás hiányával, mint korábban. Van, amikor egy emberi kapcsolatomban erős vágy jelentkezik az egyedüllétre, míg ahogy egyedül leszek - rövid idő elteltével - a kapcsolódásra vágyom.  Ki-be kapcsolgat, mint egy zárlatos villanykörte. Ezidáig ez ellentmondásosnak tűnt, de hála a különböző tudatos megélés gyakorlatoknak, kezd feloldódni bennem ez az ellentmondásos tapasztalás.

Az anyaméhben az én-tér és a kapcsolódás természetes és elválaszthatatlan tapasztalás. Az anyaméhben egység van. Így fejlődhetett ki az egységre való vágyunk, az egyedüllét és a kapcsolódás szükséglete. Ez az alap létélmény idéződik fel bennünk oly gyakran az életünk során, ennek hiánya tud annyira fájni, ez sérül oly sokszor, ebbe a létállapotba akarunk tudattalanul is visszatérni. Az anyaméhben egyszerre van én-terünk és kapcsolódás. Az anya testével-lelkével tökéletesen kapcsolódunk, teljesen körbeölel minket, milliónyi ponton kapcsolódunk, ugyanaz a vér áramlik át mindkettőnk testén, minden rezdülést érzékelünk. Az anyaméhben az én-terünk is teljes mértékben megvan. Senki és semmi nem zökkent ki a létélményünkből, nem irányít, nem szab határt, nem hagy magunkra, nem kérdőjelezi meg az állapotainkat, nem határozza meg, hogy jók vagy rosszak vagyunk.

Ráadásul nekünk sincs fogalmunk, értelmezésünk semmiről. Minden természetes, és valószínűleg ennek sem vagyunk tudatában.

A születésünk pillanatában új minőségeket tapasztalunk. Változik a hőmérséklet, a bőrrel érintkező közeg a levegő lesz, a levegő kitölti tüdőnket, erősebb fények érik szemünket és még hosszan sorolható lenne mi minden változik. Új impulzusok és érzetek tömkelege ér minket.

Szerencsés esetben ezeket a kardinális változásokat átélő újszülöttet a szülők és segítők - ösztönösen és/vagy tudatosan - a lehető legnagyobb körültekintéssel vezetik az új környezetbe. Úgy, hogy a legkevésbé sérüljön meg ebben az óriási váltásban. Úgy, hogy az újszülött én-tere és kapcsolódása továbbra is biztosított legyen.

Az életünk a születésünktől - ebből a szemszögből megfigyelve - az én-terünk megélhetőségéről és megóvásáról, illetve a kapcsolódás megteremtéséről és fenntartásáról szól.

A dráma a megszületésünk előtti alap létélmény zsigeri szinten bevésődött emléke és a születéssel kezdődő, alapvetően megváltozott létélmény mentén játszódik. A születéssel kiszakadunk a tudattalan egységből, beleszületünk a duális világba.

Ahogy ez a megközelítés megengedődik számomra, úgy válik ez a dráma átélhetővé. Nincs más dolgom, mint átélni ezt a két alap létélményt. Nincs más dolgom, mint újra és újra felfedezni az én-terem természetes biztonságát, érvényességét, helyét a világban és újra meg újra észrevenni a kapcsolódás természetes, belülről fakadó igényét, és  annak milliónyi megélhető formáját az életünk résztvevőivel.

E két fő alapszükségletünk felismerése, az anyaméhen belüli létélményünk felidézése és átélése hozzásegít az élet eme drámájának természetes megéléséhez.

Hogyan segít hozzá? Erről legközelebb írok, de lehet, hogy többre jutsz azzal, ha magad fedezed fel! A válasz benned is ott van :)